Gueth Péter - Interkulturalitás nyugattól keletig

Gueth Péter utazó, író, teológus, fotós Gueth Péterrel beszélgetünk, hogy milyen interkulturális helyzetek alakulhatnak ki abból, ha egy közép-európai jóval nyugatabbra, vagy a Távol-Keletbe csöppen. Lesz még szó a modern nyugati ember vallásosságáról, hitéletéről és a szuperhős filmek, mint a hős útja történetnek a mai továbbéléseiről. Voltak kalandfilmbe illő élményei, stoppolt le teherhajót, hogy ne ragadjon ott egy szigeten. Dolgozott filmstúdióban, ahol indonéz színészeket tanított magyar dialógusokra és angolra tanította a vietnámi gyerekeket. Részt vett a Flores-szigetén a mezítlábas bennszülöttek állat­áldozati szertartásán, ahol a homlokát vérrel kenték meg és csirkebélből jósoltak neki egy Jézus-szobor alatt. Évi több mint 20 ezer kilométert motorozott Ázsiában, mert ott hagyományosan azon lehet közlekedni, holott Kaposváron korábban nem ült motorra. Egy trópusi idill, a pálmafák és zöld rizsföld szerinte csak egy napig érdekes, utána unalmassá válhat. Ami inkább megfogta, az a furcsa érzés, hogy kikerült a saját kultúrájából. "Az Úristen ott van, csak nem látszik. Ami látszik, az egészen más: olajoshordó, rozsdás óriáskerék, egy magnószalag, egy vámos, egy börtöncella és egy üveg tej, néhány csepp szeplővel a tetején. A világ legmélyebb depressziója felé tartva Bartis Attila azt ígéri, hogy tizenkét történetet fog nekünk elmesélni az Úristenről, vagy még inkább Lázár, akiről nem azt érdemes tudni, hogy feltámadt, hanem azt, hogy emiatt kétszer kell meghalnia. De az is lehet, hogy neki nincs is tizenkét története, csak egy, és az is apokrif. Mielőtt útnak indulnánk a Holt-tenger partjára, illetve Erdélybe, nem csak azt érdemes tudnunk, hogy Bartis történetei - saját bevallása szerint - nem felelnek meg a tárca műfajának, hanem azt is, hogy talán a végén nem találjuk meg az Úristent, csak a helyét, de lehet, hogy még azt se, csak a semmit, így, kisbetűvel írva. Ismerve Bartis korábbi műveit, kezünkben a Lázár apokrifek kötetével, a legkevésbé sem bánhatjuk, ha a szerző eltér a műfaji korlátoktól. Azt viszont nagyon is bánhatnánk, ha végül az Úristenről egy árva sort sem olvashatnánk, ha már egyszer meg lett ígérve. A helyzet bizonytalannak tűnik, és elolvasva a tizenkét történetet az is marad. Azonban ez a bizonytalanság nem Bartis hibája, hanem az Úristené, aki lehet, hogy nő volt, és nemhogy a Szentföldön nem járt, de sohasem jutott messzebb a Román tengerpartnál és ráadásul ezerkilencszáznyolcvanhárom óta halott. De hát akkor kicsoda az Úristen? Rögtön gyanús, ha erre a kérdésre valaki túlzott magabiztossággal próbál meg feleletet adni. Első sorban nem csak arra gondolok, hogy amit ír, az vajon igaz-e vagy sem, hanem arra, hogy a túlzott önbizalom mögött a legtöbbször felületesség rejlik, aminek pedig közhelyes, dagályos okoskodás lesz a vége. Közhelyes okoskodást olvasni Istenről meg az élet értelméről pedig nem egyszerűen unalmas, hanem émelyítő. Másképp fogalmazva, fel lehet tenni a kérdést, hogy vajon a Lázár apokrifek bizonytalansága vajon garancia-e a hitelességére? A helyes válasz keresése közben egyszer csak azt vesszük észre, hogy fúj a szél, perzsel a nap, sehol egy árnyék, és csak egy elhagyott, rozsdás óriáskerék nyikorog előttünk a Holt-tenger partján, aminek tetejéről még egészen jól látszik az Ígéret Földje. A víz felett szürke, ezüstös pára lebeg. Az egész tényleg másmilyen, mint ahogy azt az ember elképzelné. Talán csak a rozsda, meg a sivatag látványa teszi. De amíg ezen gondolkodunk, egyszer csak kopogtatnak alattunk. A Goldberg néni az, a söprűvel. Kopog, mert a Goldberg bácsi nem tud aludni. Ők lent, a földszinten ugyanis még mindig Auschwitzban élnek, már évtizedek óta, és valahogy nem bírnak onnét szabadulni. Ahogy azok sem, akik körülöttünk vannak, mert ezek itt meg Szamosújváron, a börtönben élnek, már hosszú évek óta. Mert a múlttól valahogy nem lehet, az Úristennek sem. Aztán jön a hír, megjött az engedély, lehet költözni Budapestre, igaz, hontalan útlevéllel, visszaút nincs. És ekkor az Úristen láthatatlanul ugyan, de megjelenik, segít csomagolni: bútorokat, ruhákat, arcokat, utcákat, emlékeket, és hiába is tiltakozna az ember, hogy nem, az már túl sok, az Úristen csak pakol, pakol, mert igenis vinni kell mindet, mondja. És ahogy mondja, kiderül, hogy az Úristen anyanyelve a magyar. Ezt pedig onnét lehet biztosan tudni, hogy a Maros vendéglő vécéjében ülve, a papíron még egészen jól lehet olvasni: zengő érc vagyok, meg hogy: mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. és ettől az ember hirtelen nem tudja, hogy mikor lenne piszkosabb. Jó lenne mindent felejteni. De a mindenben benne van az ember neve is, és az már túl sok. A múltat valahogy nem lehet, vinni kell. Hiába támadt föl Lázár, ha a múltjától nem szabadulhat, és abban neki már benne van egy halál. Egy halálnál több pedig talán el sem fér igaz, Úristen? A Semmi verandáján ülve, Bartis Attila elárulja, lehet, mindebből semmi sem igaz, lehet, minden. Megint a bizonytalanság. De mint már mondtam, ez nem az író hibája, hanem az Úristené, aki néha ott van, csak nem látszik, máskor meg látszik, csak az ember valahogy másnak képzelte. Úgy tűnik, a Lázár apokrifekből nem sokat tudunk meg az Úristenről, de emiatt azt hiszem, fölösleges bánkódnunk. Mert amiről nagyon is sokat megtudhatunk az ennél lényegesen fontosabb. Blaise Pascal írja, hogy minden ember lelkében van egy Isten alakú űr. Talán Bartis Attila is erről az űrről beszél, ahogyan az benne jelen van. Éppen ezért írásai nem tekinthetőek apokrifnek, csupán szubjektívnek. Az már csak lényegtelen megjegyzés, hogy eredetileg az apokrifjelző nem az íratok formájára, műfajára vonatkozott, hanem azok tartalmára. A Lázár apokrifek tárcái ilyen értelemben pedig nagyon is kanonikusak, hiszen a szubjektum egyetlen mérőnádja: önmaga."