Kánon és kanonizáció

Aki az irodalom közvetítésével foglakozik, akarva vagy sem, a kánon alakítójává válik. Az antikvitásból, a közel-keleti kultúrákból származó fogalomkör elsősorban a vallási és világi törvények megőrzéséhez kapcsolódik, tágabban a kultúra közvetítéséhez. Az iskolák, könyvtárak, folyóiratok, egyetemek, könyvkiadás mind a befolyásoló intézmények közé tartoznak. Az irodalmi kánon alakításának mintája a bibliai szövegek kanonizációja. Jan Assmann figyelmeztet: a kánon szelektál, alaptörekvése nem csak a szöveggondozás (megőrzés és értelmezés), hanem az elvetés, rostálás, tehát a cenzúra is. Különböző korokban különböző szempontok szerint alakították a kánont, melynek jellege szorosan összefügg az adott korszak hatalmi viszonyaival. Az egyes olvasók is kialakíthatják a kedvenc művek egyéni listáját. A mindenkori irodalom is párbeszédbe kezd az előző korok alkotásaival, ezzel mintegy élővé teszi a hagyományt, megerősíti egy-egy nagy klasszikus kánonbeli pozícióját. Az a mű, amit nem olvasnak/olvasnak újra, a kánon perifériájára szorul, vagy kihull a kulturális emlékezetből. Egy olyan irodalmi alkotás viszont, amiből képzőművészek vagy zeneszerzők ihletődnek, esetleg színpadra állítják, aminek témáját és hangulatát filmadaptációk visznik tovább, az biztosan betölti ezt a kanonikus modell-szerepet. A kánonalakítás folytonos. Napjainkban a korábban populáris regiszterbe sorolt műfajok (például a krimi, fantasy) kanonizálódásának lehetünk tanúi. Beszélgetőpartnerek: Dr. Pap Levente, egyetemi docens; Dr. Tapodi Zsuzsa, egyetemi professzor; Dr. Mihály Vilma-Irén, egyetemi adjunktus.